Teszt: Mercedes-Benz E 220 d
Az E-osztály a nagyautók között fogalom. Talán a W124-es, „kockalámpás” verzióval alapozta meg a hírét vagy az azóta – saját típuskínálatán belül is – egyre magasabbra tett mércével érdemelte ki a közvélemény bizalmát, nem tudom. Amit viszont tudok, pontosabban átéltem, az a 2016-os E-merci egyedisége. Először is ott a forma. Mondhatjuk, hogy a csillagos márka legfrissebb egyenruháját hordja, és léphetünk tovább, de ne siessünk ennyire. Igaz, hogy első ránézésre a kisebb C és a nagyobb S kiköpött mása, de ha hoszszabban vizsgáljuk, árnyaltabb a helyzet. Arányai tökéletesek. Eszméletlen hosszú orr, dinamikus lemezdomborítások, ideális méretű far, és annyi csodálatos részlet, amit korábban csak Olaszországban tudtak megálmodni. A Mercedes formavilága be – érett, kortalan, lendületes – vágyat ébreszt a birtoklásra. Ez 15 éve nem volt jellemző a márkára.
Ha mégsem lepett meg a külső – miután számítottunk a dizájnra –, akkor érdemes helyet foglalni a stuttgarti luxusautóban. Bent minden mintha egy élő legendát formázna. A két darab 31,2 cm-es (12,3 col) ki – jelző terül el előttünk. Az egyik a vezetőt tájékoztatja a szokásos informá – ci ókról, körműszereket vetítve elé, teljes testreszabhatósággal; a másik pedig a járműbeállításokat, multimédiát, navigációt, klímát és minden más „közérdekűt” mutatja. Méreteik ellenére mégsem nyomják el az LCD-k a középkonzol letisztult, klasszikus hangulatú világát. A tesztautónkban igényes kivitelű trapéz-csiszolású alumínium betétek voltak (Avantgarde stílus), kör alakú légbeömlőkkel, ami erősen azt a hatást keltette bennem, mintha egy régi SL-ben ülnék. Erre fejelt rá az analóg óra és a fém kapcsolósor. Mindenkinek ajánlom, hogy üljön be egy E-be és mozgassa meg a szellőzőrostélyokat, zárja le azokat az apró potméter-szerű tekerentyűkkel… Szóval a műszerfal rendben van, de miután eszméletlen sok extra alapáras, és még több rendelhető a kocsiba, 1-2 órát érdemes eltölteni kettesben a fedélzeti rendszerrel, amit több helyről (kormány, forgókapcsoló, középső tapipad) is kezelhetünk.
…ötvennel vagy százötvennel megyünk, a zajkomfort ugyanaz, az erőtartalék ugyanannyi.
Az E 220 CDI vezetése ellenben gyerekjáték, a közel ötméteres limuzin irányíthatósága példás, meglepően agilis. A jobb bajuszkapcsoló helyén (mercikben minden bal odalon van) találjuk a 9 fokozatú automata váltó kapcsolóját, amit Dbe pöccintve, indulhat a móka. A kisebbik dízelmotor, amit próbáltunk, kétezres, 194 lóerős és 400 Nm nyomatékra képes. Nem hittem a fülemnek és a szememnek. Az üresen közel 1,7 tonnás autót úgy meglódította (0–100 km/h 7,3 mp), miközben teljesen hangtalan maradt, hogy nem is értem, minek a 350 CDI, ami háromliteres és 258 lóerős, miközben 620 (!) Nm-t szabadít a hátsó kerekekre. Persze a kérdés ironikus. A kisebb dízel igazán takarékos, akár 5-6 liter gázolajjal is beéri, még sincs hiányérzete az embernek. Ha ötvennel vagy százötvennel megyünk, a zajkomfort ugyanaz, az erőtartalék ugyanannyi – csak a váltó egyik esetben négyesben, a másikban kilencesben pihen. Minek ennyi fokozat? Mert így minden esetben a lehető legoptimálisabban működhet a hajtásrendszer. A váltásokat pedig úgysem érezzük, annyira finom a 9G-TRONIK nyomatékváltó.
Az E-osztály 11,9 millió forint induló áron sem fukar (E 200: 2,0 benzines turbómotor, 184 LE), ami a felszereltséget illeti, de érdemes még rá költeni néhány milliót. Először is stílust adó csomagokra (Avatgarde, Ex – clusive, AMG Line), amik a belsőt és a külsőt is alakítják éppen sportosabbra vagy elegánsabbra. A légrugózás egyedülálló a kategóriában, és ha minden vezetéstámogatót berendelünk, szinte egy önvezető Mercedest kapunk. Kortól és nemtől függetlenül, maradandó stílussal felruházva.
Fotó: Marcali Gábor és Nagy Viktor
